Amikor még gyerekként hallottam ezt a mesét, a sóra nem is gondoltam másként, mint fűszerként. Az étel ízesítőjeként. Ahhoz, hogy ennél több legyen a számomra, ahhoz jobban meg kellett ismernem ezt az anyagot, mégpedig felnőttként, véletlenül.

Igen, önkéntelenül. 

Ehhez mindössze csak annyi kellett, hogy sok más sorstársamhoz hasonlóan magam is fiatal korom óta szenvedtem a szénanáthától, amin nem segített jóformán semmi. Legfeljebb annyiban, hogy a tüneteimet csökkentették. 

Annak, aki allergiás el sem kell mesélnem, hogy évente két alkalommal május-június környékén, és minden augusztus közepétől szeptember közepéig nem kaptam levegőt az orromon. Nem éreztem illatokat, nem éreztem ízeket, örökösen fájt a fejem és fáradt voltam az állandó náthaszerű tünetektől. Ekkor jött a só. 

Nyár elején, tulajdonképpen nem is nekem, hanem az akkor hároméves kislányomnak, őt vittem a sóbarlangba egy tízalkalmas kúrára, mert mindenhol azt hallottuk az hasznos lehet a gyerekeknek, mielőtt közösségbe mennek. 

Tulajdonképpen csak a kísérője és játszótársa voltam a „sóhomokozás” közben, mint minden más apuka vagy anyuka a gyermekének. 

Hiszen úgy szeretem a gyermekeimet, mint az emberek a sót.